A gyerekkori félelmekből inspirálódott, 2017-es Little Nightmares tudott újat mutatni a horror műfaján belül: egyszerre volt aranyos és borzasztóan félelmetes, így sokaknak hamar belopta magát a szívébe. Sejthető volt, hogy a később kiadott DLC-trilógia után is érkezik majd hozzá folytatás, azonban engem főként az foglalkoztatott, hogy a lezártnak tekinthető sztorit merre/hogyan viszik majd tovább?

A Little Nightmares jó játék, mi több, kiemelkedően jó játék lett. A Tim Burton -féle, erősen groteszk karakterek és horrorisztikus környezet alatt egy mély mondanivalóval bíró alkotás lapult. A sárga esőkabátos Six kalandja többféleképpen értelmezhető, de abban talán mindenki egyetért aki végigjátszotta, hogy csak úgy, mint az INSIDE a fogyasztói társadalom árnyoldalára, úgy a Little Nightmares is valós, releváns problémákra reflektált. Hogy pontosan mire, azt nem szeretném elárulni - hátha akad még, aki nem játszotta -, de legyen elég annyi, hogy a kis indie játék jóval többet rejtett magában.

A The Secrets of the Maw DLC-trilógia tovább követte a jól bevált receptet. Ezekben már nem Six-et, hanem egy The Runaway Kid névre keresztelt, bozontos fiút alakítunk, a helyszín viszont ugyanaz: a The Maw, azaz a Bendő / Gyomor. Az első fejezet a The Depths címet kapta és nevéhez hűen a mélységeket látogathatjuk meg benne, ahol rengeteg víz van és...még valami a vízben (egy kis Amnesia: The Dark Descent áthallás). Közvetlen folytatás a The Hideaway, mely szintén a The Runaway Kid történetét viszi tovább, ám ezúttal egy korábban megismert ellenféllel, a kezes-lábas, nyurga, vak rémséggel (The Janitor) szemben. Őt elkerülni nem lett nehezebb, mint az alapjátékban volt, de akad egy igen ötletes szakasz, amikor el kell terelni a figyelmét pár másodpercre, hogy gyorsan tovább tudjunk haladni - ezen rész nekem nagyon tetszett. A befejező The Residence pedig egy hatalmas tisztelség a régi Resident Evil játékok előtt, és nem csak azért, mert maga a környezet is kísértetiesen hasonlít a Spencer Mansionhoz, hanem mert végre kapunk benne logikai feladványokat - és ezek tök jók! Rajtuk keresztül mutatkozik meg, hogy mennyire jól állnak a Little Nightmares-nek ezek a kis agydolgoztató pillanatok és hogy mennyire kár, hogy ezeket korábban mellőzték.

A The Residence kerek egésszé tette a sztorit, és bár a befejezése nagyon szomorú lett, mégis nyitva hagyta a lehetőséget egy lehetséges folytatás számára, hiszen az eseményei párhuzamosan zajlottak az alapjátékkal, azaz annak vége (Six sorsa) továbbra is kérdőjelként lebegett a rajongók előtt. Mikor felröppentek az első hírek a folytatásról, nagyon megörültem neki, hogy ismét visszatérhetek ebbe a meseszerű, ám mégis szürreális világba. Az előzetes videók két szereplőt mutattak, ami okán felmerült bennem a gyanú, hogy lehetséges, hogy a játék oly' divatos co-op támogatást fog kapni, de szerencsére ez nem így lett. A főszereplő ezúttal Mono, akinek az arcát ugyanúgy nem láthatjuk (csak épp nem esőkabát, vagy a bozontos haja fedi, hanem egy doboz) és mindjárt a játék legelején egy TV mellett ébred, valahol a sűrű, sötét erdő közepén. Némi séta után (itt akad egy jópofa INSIDE-easter egg is!) elérkezünk a helyi vadász, a The Hunter házához. A mocsok előszeretettel töm ki már halott embereket, ezért a ház belseje kicsit olyan, mint egy kripta. A pincében rátalálhatunk egy régi ismerősre (bár, hogy pontosan ki is ő, arra csak később derül fény), majd meg kell szöknünk a helyről. Itt már megmutatkozik a Little Nightmares 2 egyik nagy újítása, mégpedig a két karaktert használó játékmenet: társunk követ, segít, bakot tart, és mutatja az utat, ami nagy segítségünkre szolgál szinte minden esetben. Kicsit mondjuk fura, hogy ha bármi éles helyzet alakul ki, akkor az ellenfelek rá ügyet sem vetnek, az elsődleges célpont minden esetben mi leszünk és újfent egyetlen bekapott sérülés egyenlő a biztos halállal.

A holdfénnyel megvilágított erdőben való sunyulás után csónakba szállunk, és némi sodródás után már feltárul előttünk a játék új helyszíne: Pale City. Ez egy komplett, romos város, melynek lakóit megbabonázta egy távoli Torony különös adása. Bármennyire is adná magát, a Little Nightmares nem lett open world. Teljesen lineáris útvonalon haladunk, bár a városka több pontját is érinteni fogjuk. Ellátogatunk egy iskolába (The School), valamint egy kórházba is (The Hospital), ahol naná, hogy a hullaház sem maradhatott ki. Jót tett a változatosságnak, hogy ennyi különböző helyszínt sikerült beletenni a játékba, hiszen mindegyik igen egyedi, és persze ezzel együtt felettébb creepy lett. A suliban egy, a nyakát abnormálisa nyújtogatni képes tanárnő nehezíti majd az életünket, míg a kórház belsejében a DLC-trilógia bizonyos szakaszaihoz hasonlóan a zseblámpánk fényével kell érvényesülnünk a fényérzékeny ellenfelekkel szemben, de ha esetleg hiányoltuk már az alapjáték két nagydarab szakácsát, akkor itt kárpótol minket a cucc a plafonon közlekedő The Doctor személyében.

A további események már erősen kimerítik a spoiler-kategóriát, szóval ezt mindenki fedezze fel maga. Annyit azért érdemes fejben tartani, hogy a mindössze öt (!) fejezetet számláló sztori nem túl hosszú: alig 4-5 óra alatt lazán végigjátszható. Lehet gyűjtögetni még különféle fejfedőket és glitch-maradványokat, de ezek meglehetősen el vannak rejtve a pályákon, szóval érdemes lesz alaposan körbenézni! Az irányítás abszolút a megszokott, a látvány viszont erőteljesen szintet lépett. A fény-árnyék hatások lenyűgözően festenek, az eső pedig annyira realisztikus, hogy néhol percekre megálltam bámulni. A horror-hangulatot a nyomasztó, lepusztult épületek és persze a bennük tanyázó groteszk ellenfelek hozzák. A legyőzhetetlen "bossok" ismét egyediek (egyben rettenetesen félelmetesek), de immár kapunk alap-ellenfeleket is. Ezekkel a második és a harmadik szinten találkozhatunk főként, és sajnos esetükben mutatkozik meg a leginkább, hogy mennyire nem kellett volna a harcokat a játékba erőltetni. Ha látunk egy baltát, vagy egy vascsövet, akkor már biztosra vehetjük, hogy azokkal hamarosan jól fejbe kell kólintanunk valakit. De a célzás eléggé pontatlan, ha pedig az adott ellenfél épp elugrik a suhintásunk elől, akkor már tölthetjük is be a mentett állást, mert biztosak lehetünk benne, hogy a következő támadása insta-killez.

Szerencsére nincsenek túltolva ezek a részek a teljes egészt tekintve, de volt olyan, ahol konkrétan fél órára leragadtam, annyiszor kellett újrakezdenem az adott szakaszt. Sajnos ezek inkább frusztrálóak, mintsem félelmetesek, de volt, akinek pedig elsőre sikerült az a rész, ahol én hosszú perceket tököltem, szóval ez is inkább csak gyakorlat (vagy szerencse) kérdése. Ezen kívül a játékmenet sok újat nem tartogat. Mono végre automatikusan elteszi a felszedett kulcsokat, így nem kell azt végigcipelnünk egyik oldalról a másikra, és valahogy a pályák kialakítása is sokkal átláthatóbb lett. A 3D remekül érvényesül: ha a háttérben látunk egy elágazást, szinte biztos, hogy elnézhetünk arra is, némi collectible reményében. A zene ismét kiváló, a sztori pedig annak ellenére is végig lekötött, hogy tényleg csak nagyon minimálisan utalgat vissza az előző részre, valamint a gnómok (nomies) is sajnos csak a Deluxe Edition bónusz-tartalmaként térnek vissza egy padlásos jelenet erejéig.

A svéd fejlesztők még mindig nagyon értenek a paráztatáshoz, és ennek újabb iskolapéldáját hozták össze nekünk eme ötletes kis platformer-túlélőhorror képében. Akkorát már semmiképp sem fog szólni, mint 2017-ben az első rész, de mindenképp egy tisztességes, korrekt folytatásról beszélhetünk, mely hű tudott maradni önmagához és rátett néhány lapáttal a korábban annyira megkedvelt, groteszk horror-hangulatra. A befejezés itt is keserű (meg egy jó nagy adag testhorrorral leöntött!), de talán ezúttal is érkezik majd egy-két DLC, amik kiegészítik a cselekményt - én vevő lennék rájuk! Hogy kinek ajánlanám elsősorban a játékot? Az előző rész rajongóinak mindenképp, de azoknak is, akiknek bejött anno a LIMBO és az INSIDE világa és játékmenete. Nyomasztó, félelmetes, és helyenként frusztrálóan nehéz a Little Nightmares 2, de mint 2017-ben, úgy most is ez adja az igazi varázsát.