Rengeteg adaptálási formája volt már Pinokkió történetének, a tavalyi évben például Robert Zemeckis és Gulliermo Del Toro is megpróbálkozott a téma feldolgozásával, előbbi kevésbé, utóbbi kifejezetten jól hozzányúlva az alapokhoz. Nem nagyon gondoltam rá korábban, hogy szükség lenne egy a Pinokkió világába ültetett soulslike játékra, de amikor megláttam az első trailert, nagyjából instant beleszerettem. Most meg kijött a játék és ezek az érzelmek lángra kaptak, majd súlyos viták közepette beálltak egy megfelelő szintre. Nem mondom, hogy könnyű dolgom volt a Lies of P-vel... sőt azzal sem mondok túl nagyot, ha kijelentem, vért hugyoztam a játék bizonyos pillanatai során a nehézségből adódó frusztráció és tehetetlenség közepette. 

Krat városában, meg annak környékén járunk az 1900-as évek elején, nyilván egy fiktív olaszos-franciás ihlette közegben. Pinokkió magához tér, nem tud semmit magáról, szóval jó tömegpusztító kisfiú révén végigkaszál mindent és mindekit a közel 30 órás játékmenet során. Elsődleges célja (eleinte legalábbis) Gepetto megtalálása, aki talán válaszokkal tud szolgálni azzal kapcsolatban, hogy mi kik és mik vagyunk. Emellett egy szörnyű betegség épp pusztítja kifele a népesség nagy részét, ráadásul a Gepetto alkotta bábuk, vagy automatonok is bekattantak, ami halmozottan hátrányos helyzetbe pakolja azt a marék túlélőt is. A betegség maga egyébként roppant mód emlékeztet a The Last of Us spórás-gombás-zombis megoldására, bár itt ez kristályosodással párosul gombásodás helyett, de lényegében agyatlan zombikká teszi az embereket. Maguk ezek a spórák az Ergo nevezetű energiából származnak, ami lényegében a szintlépéshez szükséges "lélek", ahogy ezt a genre kedvelői megszokhatták. 

A piromániám kiújult az elmúlt időszakban.

Szóval jelen vannak a megszokott játékelemek, fix mennyiségű heal, bonfire, visszatermő ellen, nagyon randa és szemét bossok, meg a sikerélmény, ha azokon keresztülgyalogolsz a végére. Egy percig nem lennék meglepve, ha holnap valaki bejelentené, hogy amúgy a Lies of P a From Software alkotása, mert annyira letagadhatatlanul a játékaik szellemiségében készült. Már-már néhol pofátlanul hasonló a stílus, a mozgás, az érzet a Bloodborne-hoz, még ha azért tartalmaz is sok olyan elemet, ami egyértelműen elkülöníthetővé teszi Krat városát Yharnam városától. 

Játékmeneti szempontból egyértelmű az, hogy a Lies of P egy nagyon kemény dió. Talán annyira, hogy rá merném mondani, ennyit nem küzdködtem még egyik másik hasonszőrű alkotással sem. Van pár olyan haladás mögé zárt mechanika, esetleg képesség, amik döntő fontosságúak lennének a játékmenet élvezhetőségének szempontjából. A Dodge jó példa erre, amivel rendelkezik Pinokkiónk, de ez továbbfejleszhető P-Organs-ra keresztelt afféle talent rendszer keretein belül. Nem egyértelmű, de roppant hasznos némelyik boss harcnál, ha a Dodge teljes értékű, és ezt a játék nem nagyon közli... Ahogy azt sem, hogy pontosan hogyan is működik az életerő visszanyerés, mert a Bloodborne-hoz hasonlatosan itt is jelen van ez. Van még pár ilyen probléma, például ha a védekezést (főleg a perfect guard-ra gondolok ezalatt) nem sikerül kitanulni ideje korán, a vége felé közel lehetetlenné válik a haladás, mivel némelyik főgenya, esetleg mini boss olyan pofátlan pofonokat pofoz P pofájába, hogy az abszolút demotiváció érzete simán eluralkodhat az egyszeri játékoson. 

Az anyós minden hétvégén átugrik egy bögre kakaóra.

A méretesebb, súlyosabb fegyverek használata szinte lehetetlennek érződik, főleg mikor rájössz, hogy némelyik bosszús boss úgy tud sebességet váltani, hogy értelmezhetetlenné válik közben a valóság. Mindezek mellett éltetnem kell ezt a rendszert és ezeket a mechanikákat, mert összességében nagyon jól sikerült eltalálni a frusztráció és sikerélmény balanszot. Minden bossnak megvan a maga gyengéje és erőssége, és igazából a játékos türelmétől függ csak és kizárólag a továbbhaladás. A fegyverek egyébként zsenik, a legtöbbet imádtam, legyen az lomha valami, vagy fürge kis szurkapiszka. Az még nagyobb zseni, ahogy cserélgetni lehet a markolatokat meg a pengéket, ezzel mixelgetve a sebességet, súlyt, meg a speciális mozdulatokat. Vannak teljesen elborult lehetőségek, húsz tonnás pörölyt rászerelni egy kis tőr pengéjére, átvéve annak mozgáskultúráját. Pinokkió másik keze cserébe üresen marad. Merthogy a másik kéz önmagában egy fegyver, afféle Sekiroból származó mechanikus kar. Nincs annyira sok opció a cserélgetésre, de vannak kifejezetten hasznos lehetőségek. Ezek is fejleszthetőek, például a lángszóró használata közben mozogni is lehet, ha szerzünk hozzá speckó tárgyat, de lényegében mindegyik karnak megvan a maga haszna és sztár momentuma. A savas kéz például a játék legvégén annyira jól jött, hogy anélkül talán tovább sem jutok belátható időn belül. 

Készül a babgulyás, a srácok már hozzák a vodkát is.

A látványtervezés, a képi megvalósítás, az, ahogy kitalálták P világát egyértelműen mestermunka. A koreai fejlesztők első játékához képest ez bizony csúcskategóriás, és lehet hogy nem tökéletes, sok helyen kilóg a lóláb grafikailag, és még a láthatatlan falak is tudják rombolni az illúziót, de mindezek mellett az összkép bravúros. A pályatervezés szintén a jól megszokott From minőséget hozza. A pálya úgy tekereg, úgy kanyarog, hogy néhol az ember a fejéhez kap, hogy "NA MOST HOGY KERÜLTEM ÉN IDE?!". Pedig teljesen logikus és átgondolt, a Dark Souls első része és a Bloodborne legszebb pillanatait idézi, ami tényleg nagy szó. 

Emlegettem már azt is, hogy nem egy rövid alkotás a Pi élete, cserébe talán a leglineárisabb Soulslike, amivel valaha játszottam. Van egy rakat helyszín a játék 11 fejezete alatt, a változatossággal sincs gond, mégis úgy éreztem a végén, hogy kellett volna bele valami igazán szélsőségesen nem odaillő terület. Emlékeztek rá amikor először betettük a lábunkat Anor Londoba? Esetleg, mikor először jött fel a vérhold Rom legyőzése után? Na az efféle pofánverés az, ami nagyon, de nagyon hiányzik Pinokkió könnyed kis sétájából. Az igazán emlékezetes, látványos, esetleg vérfagyasztó pillanat. Vannak itt emlékezetes bossok azért persze, Romeo például szerintem feliratkozott a nagy kedvenceim közé, ahogy Laxasia a legjobban elhúzódó, legnehezebb harcaim egyike volt. 

Mikor a kuka öntudatra ébred, mert már elege van a sok szemétből.

NPC-k is vannak persze, akiknek egyik fele valamit árul (akár minket el), másik részük a szokványos stíluson belüli, nehezen követhető mellékküldetéses formátum része. Magyarul, fingod nincs mi van, de próbálod összetenni. Túlzok, mert itt ez jóval értelmezhetőbb és logikusabb, nem mellesleg a gyorsutazási képernyőn az ilyen interakciót egy részét jelzi a játék, szóval első végigjátszásra jóval több ilyet sikerül végigvinni, mint általában. Van pár érdekes karakter és történet, ember és gép szerelmétől kezdve a családon belüli erős szagon át, a világhoz illeszkedő, de annál egyszerűbb "hozz nekem egy kis bort légy oly kedves" jellegűek. A kedvencem talán a Batman történetekből ismerős Rébusz karakterének átemelt változata, aki nyilván rébuszokban kommunikálva ad feladványokat, majd ilyen-olyan bónuszokat a rejtekhelyei megtalálása után. 

A tárgyak, amiket összeszedünk pályaszerte itt sokkal inkább hasznosak voltak számomra, mint az egyéb említett címekben valaha. Itt szerintem mindent használtam rendszeresen, amiket összeszedtem, előszeretettel hajigáltam húsz méterről a baromállat ellenfeleket, amikor épp a halál szélére sodródtam, és nem akartam kockáztatni a kifarmolt szinthez való Ergót. Egyébként meglepően sok mindent lehet fejlesztgetni, változtatgatni. A fegyverekkel lehet legózni, ott van a Legion of Arms, a köszörű, amivel kicsorbult fegyverünket állíthatjuk vissza használható állapotba, de az emlegetett talent fa is ennek minősül. Egy aranyérmét termő fába is belefuthatunk, aminek érméiből hasznos köveket vásárolhatunk, ezzel extra healelést, vagy épp boss harcokba behívott fantomaszunk statisztikáit gyúrhatjuk fel. Neki egyébként nincs sok haszna szegénynek, úgy tud döglődni fél perc után, hogy rögtön profinak érzi magát az ember.

A két jómadarat a bográcsozás után a szeméttelepről szedtük össze, úgy felöntöttek a garatra.

A hazugság, mint mechanika megjelenése számomra közel értelmezhetetlen. Kihatással van a végjátékra, de egyébként ötletem sincs, hogy van-e bármi haszna, vagy sincs. Redditen lehet olvasni ezt-azt, de amíg szavahihetőbb emberek nem nyilatkoznak a témában, addig úgy könyvelem el, hogy nincs túlzottan értelme. Egy érdekes koncepció, amiből végül minimálisra futotta. Másik félig-meddig fura koncepció a zenegyűjtögetés, majd annak lejátszása a Krat Hotelben (ami amúgy a főhadiszállás). Ezek hangulatosak és kellemes, a kor szellemébe illeszkedő atmoszférafokozók, de nem mondom hogy bármely dallamra emlékeznék még.

Ami kifejezetten zavart:
Az, amikor a pályák tele voltak szórva mini-bossokkal, és gyakorlatilag bele lehetett őrülni némelyik helyzetbe.
Az, amikor némelyik bossharc olyan szemét módon, direkt lett túllőve. Talán három olyat tudnék mondani, ami iszonyatosan túl lett tolva ilyen-olyan módon, és ezek nem is maradtak meg jó emlékként, csak kötelező szenvedés, egy szenvedésen alapuló játékban. 
Az, amikor egymás után kaptam a flashbackeket más From játékokból, mintha ebben a címben nem lenne semmi egyedi koncepció helyszínileg. Ott a mocsár, ott a szűkös mennyezeti akármi, ott a hegy tetejéről lövöldöző, épphogy kikerülhető ágyú . . . . . . . . .

Összességében a Lies of P feliratkozott a kedvenceim listájára. Nagyon, nagyon közel a csúcshoz, még azt is mondanám, hogy több From Software címet beelőzve nálam, és nem csak az újdonság varázsa miatt. Ez a játék minden nehézsége, félreértelmezhetősége ellenére egy technológiai és mechanikai... csoda? Az lehet túlzás, de mindenképp egy hatalmas meglepetés, még ha vártam is mint a messiást. És végülis elég szépen teljesített.