Egyáltalán nem én vagyok a világon a legnagyobb Star Wars fanatikus és a hitem a franchise-ban valahol az új trilógia közepén végleg odaveszett, azonban én sem tagadhatom el, hogy a Star Wars univerzum olyan hatalmas és annyi érdekességgel teli, hogy az bőven elbír még kismillió videójátékos átdolgozást. Gyanítom, hogy a 2019-es Fallen Order azok közül is sokaknak bejött, akik egyébként csak felszínesen ismerik a messzi-messzi galaxist. A játék nagyszerűen hozta az újabb Tomb Raiderek vagy a 2018-as God of War óta bejáratott, a backtrackingre kiélezett játékmenetet. Megérte benne benézni még a legutolsó sarokba is, gyűjtögetni a cuccokat és eljutni korábban elérhetetlen helyekre. Emellé kaptunk egy korrekt sztorit, egy kedvelhető főszereplőt, valamint nagyon jól kidolgozott mellékkaraktereket és a Star Wars univerzum nagyjából egyetlen értékelhető droid-társát, aki nem megy öt perc után az agyunkra.

A siker nem maradt el és mindenki biztos volt benne, hogy a folytatás el fog készülni. A Star Wars Jedi: Survivor pedig jött, látott és azonnal a csúcsra repült. Nagyjából minden szempontból képes volt rátenni pár lapáttal az elődjére, de haladjunk szépen sorban! Cal Kestis immár nem zöldfülű padawan, hanem egy sokkal érettebb, tapasztaltabb Jedi-lovag, tehát nagyjából minden korábban ismert képesség a rendelkezésünkre áll (mínusz az időlassítás). Öt év telt el a Fallen Order óta és a Mantis legénysége szétszéledt a galaxisban. Cal egyedül próbál harcolni a Galaktikus Birodalom ellen, de szép lassan rá kell jönnie, hogy ez az egész egy veszett ügy. ’’Ha nem tetszik, el lehet menni’’ alapon olyan helyet próbál keresni, ahol nyugodtan élhet és nem kell attól tartania, hogy valaki egy sötét sikátorban hátbalövi egy blasterrel. Erre pont megfelelő bolygó lenne a Tanalorr, a mítoszokból és legendákból ismert planéta, amely igazi paradicsom lehet a jedik számára. Csakhogy oda eljutni nem egyszerű, Cal-nak pedig fel kell keresnie az összes régi arcot egykori csapatából, hogy a segítségükkel megpróbáljon egy jobb életet teremteni a megtépázott galaxisban. Igen ám, de hol kezdje a keresést?

A bejárható helyszínek hatalmasak és tonnányi gyűjtögetnivaló meg rengeteg tennivaló akad rajtuk. A Zsivány Egyesből ismerős Jedha egy forró, sivatagos bolygó, ahol ősi romok és Tomb Raider meg Uncharted hangulat uralkodik. Itt rég elfeledett templomok mélyére szállhatunk alá vagy hatalmas, hosszú lábú teremtményeken ’’lovagolhatunk’’ kedvünkre. A Koboh amolyan központi bolygónak számít, mivel a sztori fő történései itt esnek meg, tehát ide minduntalan vissza kell térnünk. Már csak azért is, mert itt van a Greeze kantinja, ami amolyan bázisként funkcionál. Lehet beszélgetni odabenn az NPC-kkel, zenéket kérni a DJ-től (őt előbb meg kell találni a térképen), a tetőn kertészkedni, vagy a külön szobánkban meditálni. Még holo-meccseket is lehet tolni a megfelelő karakterekkel, ami egy igen addiktív és jópofa minijáték lett – a győzelmekkel jutalmak üthetik a markunkat. Ezeken kívül is eljuthatunk még egyéb helyszínekre és ugyanúgy a Mantisszal kell ide-oda repkednünk, mint az előző részben. Ez továbbra is nagyon hangulatos és megadja az open-world hangulatot, ami remekül áll a Respawn játékának.

Többféle harcstílus közül lehet válogatni, immár adott a duplapengés vagy a fénykard + blaster kombót kihasználó technika, Cal pedig új képességeket is bevethet az ellenfelek legyőzésében. Akadnak nagyobb, táposabb monszták, keményebb harcosok és persze mini- és rendes bossok is, akiknél már rá kell feküdni a taktikázásra (már ha nehezebb fokozaton játszunk). A solulslike mechanikák ugyanúgy megmaradtak, viszont a Survivor jóval engedékenyebb lett a nehézséget illetően, úgyhogy nyugodtan lehet Jedi Master szinten kezdeni. Annyi tartalom került a Survivorbe, hogy a sztori legyűrése után is bőven ott van még 30-40 órányi extra játékidő, amivel szépen el lehet lenni. Cal külseje és ruhatára is testreszabható, a poncsó vagy a spéci ruhakollekciók mellett szakállat és bajuszt is be lehet állítani neki. BD-1, a blasterünk és a fénykardunk szintén variálható, viszont érdekes módon a Mantis ezúttal nem színezhető át. A látványvilág többnyire szép, főleg a művészi dizájn és a világ kialakítása viszi a hátán, viszont technikailag ezúttal sem a legjobb a helyzet. PC-n botrányos állapotban jelent meg a játék, PS5-ön viszont olyan fps-droppokat produkált, hogy csak pislogtam. Ez főleg akkor észrevehető, amikor a Koboh bolygón mászkál az ember, vagy hirtelen betér a kantinba (a hátsó bejáratnál) és nem töltődik be időben a szoba textúrája.

Ahogy a Fallen Orderben, úgy itt is előfordulnak kisebb-nagyobb bugok, beakadó ellenfelek, megőrülő kamerakezelés és hasonlók, de én ezeken inkább csak jót mosolyogtam, semmint bosszankodtam volna. A zenék szuperek – főleg a kantinban a DJ-től kérhető dalok zseniálisak –, az irányítás fluid és nincs túlbonyolítva, a sztori pedig visz előre. Egy-két helyen sikerült eléggé meglepnie, de ami igazán be tudott rántani és elérni, hogy közel 80 órát belerakja a Survivorbe, az maga a világ és a játékmenet. A felfedezés, az elérhetetlen helyekre való eljutás, a random mellékküldetések menet közben és a megannyi gyűjthető cucc nekem pont olyasmi 2023-ban, ami leköt és szórakoztat. Nem lesz nálam az Év játéka a Jedi: Survivor, hiszen nem durrant már akkorát, mint 2019-ben a Fallen Order (amit én akkor simán az első helyre tettem), viszont tartalmas kikapcsolódást biztosít és ez manapság bőven elég.